2017. február 6., hétfő

Csirkecombot mindenkinek!

Szombaton részt vettem egy interaktív tárlaton, amelyen átélhettem a munkatáborokba elhurcoltak történéseit. A Hétszázezer kiállításon.

Megérkeztem a piacra, ahol almát, krumplit szerettem volna venni.


Sokan voltunk. Egy árusnál felpróbáltam egy szép kendőt is, amikor megjelent egy orosz tiszt és ordítani kezdett.


Semmit nem értettem, de a szavai visszacsengtek a fülembe: Sztoj! Davaj! És engem is elkezdett lökdösni, kiválasztott a tömegből. Egy marhaszállító vagonra raktak több társammal együtt. Sötét volt és ott nyomorogtunk egymás mellett állva, mint a heringek. Nem tudtuk, hová visznek bennünket. "Nyár volt, rekkenő hőség, és nyolcvanan voltunk összezárva egy vödör vízzel és egy küblivel, amit három napos út alatt egyszer ürítettek." (Fahidi Éva) Aztán megérkeztünk Szibériába. Vörös csillaggal megpecsételtek minket és dolgoznunk kellett.


Zsákokat cipeltünk, krumplit ástunk és követ fejtettünk. Lökdöstek minket. Nehéz volt az a zsák, nagyon nehéz. Szegény bácsi már olyan gyenge volt, hogy alig bírta megemelni a csákányt, de azért is kényszerítették a munkára. Sokszor elestünk, már nagyon vártuk az ebédet.


Moslékot adtak, minden nap. Alig kis adagot, amitől nem sok energiánk lett, de lett valamennyi. Bezzeg a kápó, ő csirkecombot kapott és pálinkát ivott. Ott evett előttünk. Igazságtalannak éreztük, hogy ő csirkecombot ehet, mi meg nem. Volt, hogy odadobta a csontot, lerágtuk róla a maradék kis húst, kézről-kézre adtuk át egymásnak, hadd szopogassa mindenki. Aztán amikor este lett, az öreg elővette a hegedűjét és énekeltünk, táncra perdültünk.





Mindannyian. Egyikünknek figyelnie kellett, nem-e veszi észre valaki. Ezek az esték éltettek. Már nagyon vártuk. Másnap megjelent a tiszt és mélyen a szemembe nézett. Rezzenéstelen volt az arca, a szemében láttam a megvetést. Ismét kiválasztott, a fejével intett, ezúttal szabad utat adva...

És a fekete-fehér filmkocka megállt.



A szöges drótnál találtam magam. És egy fatáblára felvéstem: Csirkecombot mindenkinek!

2 megjegyzés:

  1. Még az olvasásától is rossz érzés keríti az embert hatalmába, milyen rettenetes lehetett ezt átélni?... :(

    Fahidi Éva, tavaly raktak le a városban un. botlatóköveket a meggyilkolt szülei, testvére emlékére, sajnos azt még nem láttam, csak olvastam róla.

    VálaszTörlés
  2. Én ebbe belehaltam volna, bár a gyerekeinknek talán nem ártana ilyenen résztvenni. Mi még emlékszünk az orosz kiabálásokra, szüleink szörnyű történeteire....

    VálaszTörlés

Kincset érő szavad:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...