2014. december 3., szerda

Adventi naptár 3. nap


Wass Albert - Karácsonyi mese
A csodálatos balzsam meg a likas zsák

Hallottam volt annak idején, egy messzi múltba veszett régi karácsonyestén, a kandalló előtt. Az ablakon kívül sűrűsödött már a szürkület, s lassanként elvesztek benne a hólepte erdélyi hegyek. A kandallóban pattogott a száraz bükkfa. Nagyanyánk birsalmasajt-szagú szobájának öreg bútoraira sárga fénypászmákat vetettek a táncoló lángok. Mi, gyerekek ott hevertünk a szőnyegen, s fojtott izgalommal vártuk, hogy megszólaljon odaát a nappali szobában a kicsi ezüstcsengő, s meghirdesse a karácsonyfával érkező angyalt.
Nagyanyánk ott ült a hintaszékben, közel a kandallóhoz. Fején fekete csipke főkötő, térdein vedlett bársonytakaró, s vékony ujjai fürgén billegették a csillogó kötőtűket.
- Hol volt, hol nem volt – kezdte el nagyanyánk a mesét, hogy gyorsabban teljék az idő –, hetedhét országon túl, az Óperenciás tengeren is túl, ott, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy szegény favágóember. Feleségével és hét neveletlen gyermekével élt ott a falu közepén, egy szép, nagy nádfödeles házban, s vágta, vágta fönt az erdőben a fát, napkeltétől napnyugtáig. De hiába dolgozott akármilyen sokat, hiába vitte haza minden keresetét, mégsem volt öröm és boldogság az otthonában. Egyéb se volt ott, csak panaszkodás. Panaszkodott a feleség folyton, hogy ez rossz, az rossz, hogy lám, az egyik gonosz szomszéd így, a másik gonosz szomszéd úgy, s még a gyermekek is savanyú képpel jártak-keltek egész nap, panaszkodtak azok is, hol a tanítóra, hol a szomszéd gyerekekre, s annyit panaszkodtak, hogy mindenki messzire elkerülte őket, mintha csak ragályos betegek lettek volna.
Nagy szomorúságot okozott ez a szegény favágóembernek, s így igyekezett még több fát vágni, hogy több pénzt vihessen haza, hátha attól elmúlik otthonában a keserűség. Még télidőben is vágta a fát fönt a hegyen, látástól vakulásig, derékig érő hóban, de nem használt semmit. A keserűség továbbra is csak megülte családját, akár az átok.
Karácsony estéjén is ott érte a szürkület fönt az erdőben. Még a karácsonyról is megfeledkezett szegény, annyira nyomta lelkét a búbánat. Mikor aztán beesteledett annyira, hogy a baltája végét is alig látta, nagyot sóhajtott s elindult hazafelé. S hát, ahogy ott haladt lefele a hólepte, sötét ösvényen, egyszerre csak megpillantott egy kis töpörödött anyókát, aki egy irdatlan nagy köteg rőzse alatt görnyedezett.
- Hova viszi azt a sok rőzsét, öreganyám? – kérdezte meg jó szívvel a favágóember.
- Haza, édes fiam – felelte nyögve a kicsi öregasszony –, hogy legyen tüzelőm karácsony napjára.
- Aztán miért nem küldi a fiát vagy valamelyik fiú-unokáját fáért? – kérdezte a favágóember –, nem való magának az ilyen terüt cipelni, s méghozzá éccaka!
- Nincs nekem senkim a világon, édes fiam, azért – sóhajtott a kicsi öregasszony –, magam viselem a gondot, nincs kivel megosszam.
Megesett rajta a szegény favágóember szíve.
- Adja csak ide azt a terüt – mondta jó szívvel –, majd én lecipelem a házához, maga csak mutassa az utat.
- Jaj, áldjon meg a Jóisten érte – hálálkodott az anyóka –, csak kövess engem, nem kell messzire menned.
A favágóember hátára vette a rőzseköteget, s aztán csak mentek szótlanul a havas estében lefele a hegyről, elöl a töpörödött öregasszony, s mögötte a favágóember a rőzsével. De nem a falu irányába mentek, nem ám, hanem hamarosan letértek a járt ösvényről s bé egyenesen a sötét, ember nem járta szálerdőbe. Csodálkozott ezen a favágóember, de nem szólott semmit, csak cipelte a nehéz rőzseköteget a vénasszony nyomában. Bent aztán, a legsötétebb szálerdő közepén, egyszerre csak kicsike kis tisztásra értek, s a kicsike tisztás közepén ott állt egy kicsike ház, olyan kicsi, hogy majdnem a tetejéig belepte a hó.
- Tán nem itt él? – ijedt meg a favágóember, mert még medvének is rossz lett volna ott egymagában, olyan elhagyatott hely volt az a nagy erdőség közepén.
- Én biz’a itt – felelte a kicsi öregasszony, s már nyitotta is a szűk kicsi ajtót –, hozd be, lelkem, egyenest a házba, ha nem restelled, hadd gyújtsak magamnak egy kis tüzet idebent a téli hideg ellen.
A szegény favágóember becipelte a rőzsét a kicsi házba, letette a kemence sarkába, baltájával ügyesen fölaprózta, s még a tüzet is fölszította a kemencében.
- Fizesse meg a Jóisten, amit értem cselekedtél – hálálkodott az anyóka –, de azt mondd meg nekem édes fiam, hogyan van az, hogy te is itt töltöd a karácsony estét kint az erdőn? Nincsen családod?
A szegény favágóember sóhajtott erre egy nagyot, s elpanaszolta a maga baját. Hogy biz’a van neki családja, van szép otthona is, de egyéb sincs benne, csak panasz meg keserűség, mert hiába próbál akármit, a felesége meg a gyermekei egyebet se látnak maguk körül, csak rosszat.
Csóválta a töpörödött kis öregasszony a fejét azon, amit hallott. Aztán csak azt mondta:
- Jót tettél velem, favágóember, s jótett helyébe jót várj. Adok én is neked valamit, aminek hasznát veszed.
Azzal fölnyúlt a polcra, s levett onnan egy kis nyírfakéregből készült tégelykét meg egy nagy likas zsákot. Odanyújtotta őket a favágóembernek.
- Vidd ezeket haza magaddal, édes fiam, s mihelyt hazaértél, kend meg ezzel a balzsammal, amit a nyírfakéregben találsz, a feleséged szemét s a gyermekeid szemét is sorba. S ha megkented vele a magad szemét is végül, akkor kioldozhatod ezt a zsákot is, s a többit majd meglátod. Eridj hát Isten hírével!
A szegény favágóember zsebre dugta a nyírfakéregből készült kicsi tégelykét, s még a likas zsákot is a vállára vette, csak hogy kedvében járjon az öregasszonynak. Aztán illedelmesen elköszönt, kilépett az ajtón, s elindult a hólepte sötét erdőn keresztül hazafelé.
Fúrta azonban az oldalát a kíváncsiság erősen, hogy mi is lehet abban a nyírfakéregben. S mikor beért a fák közé, hát csak megállott, fölnyitotta a tégelyke födelét, belenyúlt az ujjával, s megkente mindkét szemét az öreg anyóka balzsamával.
S hát csudák-csudája! Amikor újra kinyitotta a szemét, úgy meglepődött, hogy még a lélegzete is elállt! Mert a kicsi tisztás helyén nagy, széles tisztást látott, s annak közepén nem egy kicsike fakunyhót, de nem ám, hanem egy gyönyörűségesen szép kacsalábon forgó tündérpalotát! S a tündérpalota aranyos kapujában nem egy töpörödött anyóka állt, hanem egy szépséges szép angyal, maga az Úrjézus karácsonyi angyala.
Ki tudja, meddig állt volna ott bámészkodva, ha eszébe nem jut a vállán csüngő likas zsák. S hát ahogy odanéz, nem likas zsák volt az sem, hanem tiszta aranyfonálból szőtt gyönyörűséges karácsonyi zsák, színültig tele almával, dióval, karácsonyi mézeskaláccsal, selyem fejkendővel, patkós csizmácskákkal! Olyan nehéz volt a sok szép karácsonyi ajándék a vállán, hogy meggörbedt alatta.
Futott is haza örömében, ahogy a lába bírta. Még a tündérpalotáról is megfeledkezett.
- Hé, asszony! Aprócselédek! – esett be ajtóstul a házba. – Idenézzetek!
Azok néztek is reá nagy savanyúan, az asszony meg a gyerekek, de nem vidult föl az ábrázatuk.
- Mit nézzünk? Likas zsákot? – dohogott az asszony. – Van abból itthon is elég. Bezzeg a szomszédok karácsonyt ünnepelnek, de nekünk még a morzsából se adnak.
Megijedt az ember, nézett hátra a vállán csüngő zsákra, de bizony aranyból volt az, s tele ajándékkal. De eszébe jutott hirtelen a balzsam, s kapta elő a kicsi nyírfakérget, bekente az asszony, szemét nagy gyorsan, be a gyerekek szemét is sorra, s hát egyszeribe olyan nagy világosság támadt a házban, mintha ezer gyertyát is meggyújtottak volna. Mosolygott az asszony, kacagtak a gyerekek is, és körülugrándozták nagy örömmel.
- Jaj de szép aranyzsák! – kiabálták. – Oldja már ki édesapám, hadd lássuk, mi van benne!
Az ember pedig letette a nagy aranyzsákot a padlóra, megoldotta a száját s szedte ki belőle egymásután a sok gyönyörűséges holmit. Piros szattyánbőr csizmát, selyemkendőt az asszonynak, birkabőr ködmönkét, patkós csizmácskát mind a hét gyereknek, kosárra való aranyos kalácsot, piros almát, ezüst diót. Volt is akkora öröm a házban, hogy még a cirmos cica is táncra kerekedett.
- Annyi sok jó van itt, hadd osszuk meg a szomszédokkal – mondta hirtelen az asszony. Azzal megrakott egy kosarat kaláccsal, karjára vette, s vitte át a szomszédokhoz. Az ember meg csak ámult, mert ilyesmi még nem esett meg soha.
De ámult a falu is, biz’a. Mert attól a naptól kezdve nagyon megváltozott ám az élet a favágóember háza táján. Nevetés és nótaszó hallatszott onnan reggeltől estig, öröm és vidámság töltötte meg pincétől a padlásig a házat, s aki csak bevetődött a kapuján, nem győzte dicsérni a szíves vendéglátást. Úgy megkedvelte őket mindenki a faluban, hogy hamarosan bírának is megválasztották a favágóembert, s azóta is boldogan élnek, ha csak meg nem hóttak. Az ám. Itt a mese, fuss el véle.
Nagyanyánk elhallgatott, s néhány pillanatig csönd volt a szobában, csak a tűz pattogott szelíden a kandallóban. Aztán Margit húgom, aki még csak négyéves volt akkor, vágyakozva fölsóhajtott nagyanyánk lába előtt a szőnyegen.
- Én is szeretnék ebből a balzsamból nagymama…
- Semmi se könnyebb annál, lelkecském – felelte nagyanyánk, huncutkás mosollyal a kötőtűi mögött –, adott a jó angyal minden emberfiának egy csipetnyit belőle, mindjárt a születése napján. Oda rejtette el a fületek mögé, oda hát. Keressétek csak meg az ujjatokkal. Ott, ott. Kicsikét fentebb. Érzed az ujjad bögyeivel? Nocsak dörzsöljétek meg a szemeteket vele szaporán. Úgy ni. Dörzsöljétek csak!
Dörzsöltük, dörzsöltük ujjunk begyével a szemünket, hogy a könnyünk is majd kicsordult tőle. S egyszer csak, mintha varázslat történt volna, megszólalt a szomszéd szobában a kicsi ezüst csöngettyű. Akkorát dobbant tőle a szívem, hogy még ma is emlékszem reá. Felszöktünk a szőnyegről, ahányan voltunk, szaladtunk az ajtóhoz, s kitártuk szélesre. A nappali szoba kellős közepén, száz fehér gyertya fényében csillogva, sziporkázva, ott állt a legszebb karácsonyfa, amit valaha is láttam.
Fél évszázad eltelt azóta. S ahogy visszagondolok most nagyanyánk meséjére, úgy érzem, hogy bizony jól tennénk, ha mindannyian, akik még itt élünk a földön, megkeresnénk végre a fülünk mögött azt a csipetnyi balzsamot, amit az Úrjézus angyala eldugott volt oda, s ledörzsölnénk vele szemünkről a rosszak látásának csúnya hályogát.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kincset érő szavad:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...