2014. december 11., csütörtök

Adventi naptár 11. nap

Fekete István: Karácsony éjjel
A konyhából behallatszott a tűz pattogása, de aztán betették az ajtót, s a kocsmában csend lett. A bádog lámpaernyő karimája némán hajlongott a repedezett gerendán, és amint a láng megbillent, mintha valaki sóhajtott volna. Az ablakok arcán csendesen szivárgott a cseppé hűlt pára, az ajtó-kilincs ferdén állt, mintha valaki be akarna jönni, s a székek úgy álltak az asztalok mellett, mintha fáradt karjukkal szívesen az asztalra könyököltek volna. Ekkor megpendült egy húr a kemence mellett. Az öreg Tallér rátette kezét a cimbalomra, mert véletlenül ütötte meg a húrt, de a lágy zendülés már szétszállt a szobában, megsimogatta a falakat, lengett a levegőben, aztán visszahullt a cimbalomra, mint fészekre a madár.
Zimányi felemelte fejét. A homályban nem látta az öreg cigányt, de érezte, hogy nézi. Töltött magának.
- Van poharad, Tallér? Hát akkor tartsd ide.
Ittak. A lámpa hunyorgott, s a cigány visszaült a sötétbe.
- Hajajaj!
- Mért sóhajtozol, Tallér?
- Csak úgy sóhajtozok. Minek örüljek? Elmúlik minden.
- Elmúlik, Tallér. De ezt úgyis tudjuk. Muzsikálj!
- Ma?
- Ma. Csak úgy magunknak.
A kocsmáros benézett az ajtón, megtöltötte az üveget, aztán kiment. A cimbalom halkan beszélgetni kezdett. Akadozva, mintha emlékeiben keresgetne. Néha felkiáltott, néha megjajdult, aztán csak dúdolgatott, mint a pusztán kaszáló szél. Zimányi elnézett valahová, fehér haja puhán simult halántékához, és arra gondolt, mi lesz, ha egyszer elhallgat a cimbalom, elalszik a lámpa és elalszik minden...
Úgy érezte, jó lesz. Megbékélve bólintott. Hát alszunk, no. Az öreg cigány aszott, fekete kezét a cimbalomra tette, s az ajtóra nézett.
- Jár kint valaki?
A kilincs bólintott, az ajtó óvatosan kinyílt. Egy ember jött be, aztán egy asszony. Vállukon hó.
- Jó estét!
- Jó estét! - bólintott Zimányi-, esik?
- Esik.
- Hová?
- Palánkra. Oda várnak bennünket, karácsonyra.
Persze, karácsony van. Régi karácsonyok villantak fel Zimányi emlékei között, de aztán hamar elhamvadtak, elfáradtak...
A kocsmáros odaállt a vándorok elé.
- Mi kellene?
- Csak pihennénk, ha szabad.
Az asszony fáradtan felnézett.
- Kenyeret kérnénk. Pénzért.
Zimányi megfogta a kocsmáros kabátját.
- Adjon szalonnát is... karácsony van.
Gondolkodó csend lett. A vándorok előtt egy kis vörös mókus ült az asztalon és a kenyérhéjat eszegette. Okos, fekete szemével körülnézett.
- Szelíd?
- Mint a gyerek. Csak megszorítani nem szabad, mert akkor harap.
Zimányi felkelt, nehézkesen odament az asztalhoz, és megsimogatta a mókust. A kis állat megszagolta Zimányi kezét, aztán végigfutott a karján és bekukkantott a zsebébe.
- Az én zsebemet ki szokta forgatni - mondta a vándor -, múltkor megrágta a pipámat, azt nem szeretem... meg hát üres is...
- Nem adja el?
- El nem adom, csak úgy odaadom. Jobb dolga lesz...
Zimányi pénzt tett az asztalra.
- Egyedül vagyok... eljátszogatok vele... ez lesz az én karácsonyom...
Diót hozatott a kocsmárossal, s a mókus észre sem vette, amikor gazdái elköszöntek.
Zimányi kucsmáját a mókus mellé tette, hátha elálmosodik.
- Hozass még egy üveggel, Tallér, diót is.
A mókus megszagolta a bort, s a diót a kucsmába hordta. A cimbalom halkan zengett. Künn hullott a hó, nyári kórószálak álltak az utak mellett, valahol messze csengett egy szánkó, varjak aludtak a jegenyéken, a hidak alatt susogott a víz, mintha mesét mondana az öreg hídlábnak.
Zimányi hazaindult. Zsebre rakta a diót és a mókust is.
-Ehetsz útközben is, ha akarsz.
Lassan lépegetett hazafelé. Az út, mint a bársony. Botja nem koppant, arcára hópehely esett.
A falu végén kis erdő s az erdőn túl Zimányi háza. Jó lenne, ha várakozó lámpás intene belőle, de nincs már senkije. Nem nagy a hó, mégis nehéz a járás, az erdő fái között álmos köd ül. Megállt, botjával a hóra ütött.
- Milyen puha, akár a párna. Hideg sincs.
Azzal leültek az árok mellett. Megcsörrentek a diók, a mókus kiugrott a zsebből, és felszaladt az öregember vállára.
- Ne csiklandozz, te, csak egy kicsit pihenek.
A mókus leugrott a földre. A hónak szabadság szaga volt. Az erdei csend susogni kezdett, s az ágak ugrásra ingerelték. Az árokparton bodzafa állt és ijedten ébredt fel, amikor a mókus végigszaladt rajta.
- Mit akarsz?
- Szállást keresek.
Az ember elaludt, és én elszöktem... nem tudod, hol találnék szállást?
- Eredj a Bükkhöz!
A mókus átlendült az öreg bükk alsó ágára.
- Azt mondta a Bodza, hogy te adsz nekem szállást.
- Nem adok. Nincs, de ha lenne, se adnék.
- Majd ad más.
De nem adott a Kőris se, a Cser se. A Vadcseresznye csak a fejét ingatta, a Nyír pedig még fiatal vesszőit is megsuhogtatta. Csak az öreg Tölgy mondta meg kereken.
- Nem szabad! Ne kérdezd, miért, nem szabad. Különben magam sem tudom miért, menj, ahonnan jöttél.
Zimányi ekkor már mélyen aludt az árokparton. Azt álmodta, hogy egy hideg kéz nyúl a kabátja alá, de nem a pénztárcáját, a szívét keresi. Arca sárga lett, feje előrebukott a kínban, hogy megmozduljon, de nem tudott. A kis mókus ekkor ért oda. Felugrott az öregember vállára ,és lerázta magáról a havat, az öreg nyakába. Erre már felébredt Zimányi. Mélyet lélegzett, aztán tántorogva felállt. De mi ez a hideg a nyakánál? Oda-nyúlt és eszébe jutott a mókus.
- Hát te ébresztettél fel, te? Bizony jó, hogy felébresztettél...
Megkereste botját és lassan lépegetve elindult hazafelé. Zsebében megzörrentek a diók, s amikor otthon meggyújtotta a lámpát, körülvették a régi bútorok. A mókus az ágy karfájára ugrott, leült elgondolkodva, mert ő sem tudta, hogy miért nem kapott szállást a fáktól. Nem tudta, hogy Zimányinak szíve és zsebe mindig nyitva volt szegénynek, vándornak, mindenkinek, s az ilyen embernek nem lehet elhagyatottan, árokparton meghalni.
Nézte egymást ember és mókus. A kályhában halkan dúdolt a szél, a felhőket elkergette, aztán nagy csend és nagy békesség lett kint és bent. Aludt az öregember, és aludt a kis mókus karácsony éjszakáján.


2 megjegyzés:

  1. Hihetetlenül szeretem Fekete István írásait...ezt is :)

    VálaszTörlés

Kincset érő szavad:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...