2018. március 21., szerda

Balzsam

„Maradjatok bennem, és én tibennetek. Miként a szőlővessző nem tud gyümölcsöt hozni önmagától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem.” Jn 15:4

Az Atwoods gondnoka azt hiheti, hogy leskelődni akarok. Én vagyok annak a piros Durangónak a vezetője, amelyik araszolva szokott végigmenni a kert oldalánál, valahányszor a városban járok. Már sikerült kiválasztanom két ellenálló facsemetét a faiskolából, s azt is meg tudom mondani, hova ültetem majd őket, ha eljön az ideje.

Tavasz. Már a szó kimondása is boldoggá tesz. Virágok. Madárének. Boldog ásás a kertben. Tegnap térden állva lestem a sötét kis hajtásokat a Knock Out rózsabokrokon, s a pici zöld bimbókat az évelőkön.

De van egy fa, ami sok fájdalmat okozott már. Családfám ágai függőségek, fizikai és verbális erőszak, és olyan nevelési elvek súlya alatt görnyedtek, amelyek bár nem voltak hatékonyak, tovább hagyományozódtak nemzedékről nemzedékre.

Mikor anya lettem eldöntöttem, hogy más irányt kell vegyenek családfám ágai. Semmire nem támaszkodhattam abból, amit kaptam. A szülői szerephez kapcsolódó tapasztalataim káosszal teli, zilált gyermekkorból eredtek.

Ide illeszkedett be a hit oltványa.

Imádkoztam, mialatt kólikás kisbabámat ringattam. Erőt kértem, mikor lelkileg teljesen lefárasztott a rengeteg szennyes ruha, a babaápolás, három kisgyermek biztatása és fegyelmezése. Bezárkóztam a szobámba a kamaszgyermekemmel való összetűzés után, hogy egyedül legyek Istennel, elismerve, hogy „Nem tudom, mi legyen a következő lépés, Uram”. A hit nem tett tökéletes szülővé, de reményt adott, hogy olyan anya lehetek, amilyen lenni szeretnék.

Az anyaság gyakran volt komoly kihívás, de határtalan áldásokkal is járt.

Ma még mindig anya vagyok, de a szerepem megváltozott. Két vejem van és egy menyem, akit imádok. És úton van a kicsi Elle. Első unokám júliusban fog megszületni, és a nagymama már alig várja, hogy a karjaiban ringassa.

Most is, hogy ezt írom, könnybe lábad a szemem, arra gondolva, hogyan hallgatta meg Jézus egy fiatal édesanya könyörgését.

Talán – mint az enyém – a te családfád is göcsörtös, beteg. Nem egyedül kell megmentened. A hit oltóvesszeje azt jelenti, hogy Jézust meghívod a kertészkedéshez. A hit a remény nedveit bocsátja a fa vérkeringésébe. Lemetszi a gyermeknevelésről hozott mintákat, a vasszigort, ami neked testi-lelki fájdalmat és sebeket okozott, hogy a helyén valami olyan nőjön, ami védi és táplálja gyermeked fejlődését.

És mindenekfölött új vesszők sarjadnak, amelyekből ágak növekednek, s egészen más irányba fordítják családodat.


Jézusom, kérlek, gyere, gondozd a családfámat. Ha valahol törés van rajta, Te légy a balzsam rá. A beteg végeket vágd le, hogy új élet hajtson a helyén. Szegődj mellém az anyaságomban. Hadd gyönyörködjem ezekben a gyermekekben, akiket Te helyeztél a szívembe, az életembe. Köszönöm, hogy mindennap mellettem állsz. Ámen.

(Encouragement for today, 2010.05.10.T. Suzanne Eller, www.proverbs31.org, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó:pinterest)

2018. január 25., csütörtök

Erkély módra

Téli madáretetés erkély módra. Egyelőre csak széncinkék jönnek, de láttam ma a tujafákon őszapót és meggyvágót is. Hátha a cinkék hírét viszik a magoknak.

Két éve tettem ki először ide madáretetőt a másik oldalra, de oda kevesebben érkeztek - valószínűleg az ablak tükröződése moatt -, mint ide, pedig ezek csak virágalátétek.


 Sikerült egy  videót is készítenem:



2018. január 24., szerda

Elválasztódás

Egy amerikai ismerősöm nemrég ikreket szült. Sajnos koraszülöttek lettek és 3 hete kórházban vannak, hogy megerősödjenek. Inkubátorban. Ez a szó megrémiszt. Elszigetelődést, az anyától való "elválasztást", az ölelés melegének hiányát juttatja eszembe. Mit élhetnek át az ilyen gyerekek? Nem sérülnek? Hiszen nemrégen még anyukájuk pocakjában, a jó melegben és sötétben voltak. Hallották a hangját, a szívdobogását. Most meg a világosban, a hűvösön vannak. És hol van anya? Nem hallják a szívdobogását és a hangját. Sírni tudnék.

A híres orvos, Máté Gábor is ezt élte át egy évesen, majd csak 70 évesen kezdte feldolgozni a traumát. Amikor elhurcolták a zsidókat, édesanyja odaadta őt 4 hétre egy keresztény nőnek, hogy vigye el egy biztonságos helyre és vigyázzon rá addig, amíg érte nem megy. Gábor sírt. Azt érezte, hogy elhagyta az anyja. 4 hét múlva, amikor újra találkoztak, idegenként tekintett rá. Egész életében hordozza ezt a traumát. Hát még egy pár napos újszülött?

Életke most az újraközeledési krízisben van. Anya, anya, anya. Matricaként "ragad" hozzám. Két hete elmentünk a baba-mama körbe. Én egy külön helyiségbe ültem beszélgetni a mamákkal. Egyszer csak hallom, hogy Életke sír. Nem volt neki senki sem jó, csak anya. Aztán este elmentem a bibliakörbe - nem kellett volna. A férjem 25 perc után hívott, hogy Életke veri az ajtót és anya kell neki. Lelkiismeret-furdalásom volt, hogy ott hagytam. Ők ilyenkor azt érzik, hogy anya elhagyta őket. Remélem, hogy nem okoztam neki traumát ezzel.

Születése pillanatától kezdve együtt vagyunk: másfél órás aranyóra, csak annyi időre vitték el őt tőlem, míg lemérték, room-in-ben voltunk a kórházban is, együtt aludtunk. Amikor már meg tudott fordulni és elfordult tőlem alváskor az ágyban, már az fájt. Sírtam, hogy távolodik tőlem. Ez egy folyamat. És bizony most is távolodik.
Egy hónapja elhagytuk az éjszakai szopit, majd szépen, lassan fokozatosan a többit is. Először csak az éjszakai maradt el (2 éjszaka kelt csak fel, utána nem), aztán a nappali, majd a reggeli és végül az esti. Ma van 4 napja, hogy nem kéri az estit sem. Egyik szemem sír, a másik nevet. 17 hónapnyi csodaszép korszak, annak minden nehézségével és szépségével lezáródni látszik. (Emlékszem, amikor még csak a 6 hónapos posztot írtam. Örültem, hogy megcsináltam.) 

Elválasztódunk egymástól. 


Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...