2018. január 25., csütörtök

Erkély módra

Téli madáretetés erkély módra. Egyelőre csak széncinkék jönnek, de láttam ma a tujafákon őszapót és meggyvágót is. Hátha a cinkék hírét viszik a magoknak.

Két éve tettem ki először ide madáretetőt a másik oldalra, de oda kevesebben érkeztek - valószínűleg az ablak tükröződése moatt -, mint ide, pedig ezek csak virágalátétek.


 Sikerült egy  videót is készítenem:



2018. január 24., szerda

Elválasztódás

Egy amerikai ismerősöm nemrég ikreket szült. Sajnos koraszülöttek lettek és 3 hete kórházban vannak, hogy megerősödjenek. Inkubátorban. Ez a szó megrémiszt. Elszigetelődést, az anyától való "elválasztást", az ölelés melegének hiányát juttatja eszembe. Mit élhetnek át az ilyen gyerekek? Nem sérülnek? Hiszen nemrégen még anyukájuk pocakjában, a jó melegben és sötétben voltak. Hallották a hangját, a szívdobogását. Most meg a világosban, a hűvösön vannak. És hol van anya? Nem hallják a szívdobogását és a hangját. Sírni tudnék.

A híres orvos, Máté Gábor is ezt élte át egy évesen, majd csak 70 évesen kezdte feldolgozni a traumát. Amikor elhurcolták a zsidókat, édesanyja odaadta őt 4 hétre egy keresztény nőnek, hogy vigye el egy biztonságos helyre és vigyázzon rá addig, amíg érte nem megy. Gábor sírt. Azt érezte, hogy elhagyta az anyja. 4 hét múlva, amikor újra találkoztak, idegenként tekintett rá. Egész életében hordozza ezt a traumát. Hát még egy pár napos újszülött?

Életke most az újraközeledési krízisben van. Anya, anya, anya. Matricaként "ragad" hozzám. Két hete elmentünk a baba-mama körbe. Én egy külön helyiségbe ültem beszélgetni a mamákkal. Egyszer csak hallom, hogy Életke sír. Nem volt neki senki sem jó, csak anya. Aztán este elmentem a bibliakörbe - nem kellett volna. A férjem 25 perc után hívott, hogy Életke veri az ajtót és anya kell neki. Lelkiismeret-furdalásom volt, hogy ott hagytam. Ők ilyenkor azt érzik, hogy anya elhagyta őket. Remélem, hogy nem okoztam neki traumát ezzel.

Születése pillanatától kezdve együtt vagyunk: másfél órás aranyóra, csak annyi időre vitték el őt tőlem, míg lemérték, room-in-ben voltunk a kórházban is, együtt aludtunk. Amikor már meg tudott fordulni és elfordult tőlem alváskor az ágyban, már az fájt. Sírtam, hogy távolodik tőlem. Ez egy folyamat. És bizony most is távolodik.
Egy hónapja elhagytuk az éjszakai szopit, majd szépen, lassan fokozatosan a többit is. Először csak az éjszakai maradt el (2 éjszaka kelt csak fel, utána nem), aztán a nappali, majd a reggeli és végül az esti. Ma van 4 napja, hogy nem kéri az estit sem. Egyik szemem sír, a másik nevet. 17 hónapnyi csodaszép korszak, annak minden nehézségével és szépségével lezáródni látszik. (Emlékszem, amikor még csak a 6 hónapos posztot írtam. Örültem, hogy megcsináltam.) 

Elválasztódunk egymástól. 


2018. január 16., kedd

Ma végre megérkezett a hó. Puha paplan takarta be a fákat, a járdát, az utakat. De jó lett volna Életkével szánkózni.


Nézegettük a fenyőfákon a széncinkéket, majd elmentünk napraforgómagért nekik a boltba. Holnap reméljük, hogy rátalálnak, mert kitettük az erkélyre.

Főztem ma gyurmát is, igazi Play-doh állaga lett. Ételfestékem nem volt, így natúr színű maradt. A Kisasszony ismerkedik még vele. 



Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...